Csütörtök éjszaka fogtam fel, hogy meghalt a nagyapám. Milyen hülye egy szó! Meghalni nem lehet. Mindenki - még a legnyomorultabb senki is hagy maga után egy emlékfoszlányt, amiben a Mindenség megőrzi a lénye egy darabját. Ő sem halt meg, csak érthetetlenül messze van. Általában nincs gondom az alvással; elhelyezkedem kényelmesen, és reggel - mint egy zsák krumpli - többnyire ugyanabban a pózban kelek fel. Most sokat forgolódtam, és azon gondolkodtam, hogy soha nem ismertem igazán a őt. Nem azt a képet láttam róla, amit nagyanyám és a fiai; nem láttam a lelkébe. Csak a szememmel néztem őt, és csak az öregembert láttam. Most összeéreztem az emlékmorzsákat, amiket itthagyott, és felfedeztem azt a komplex embert, aki ő valójában volt. Talán most áll hozzám a legközelebb: bent abban a szervemben, ami percenként 4-5 liter vöröset pumpál át rajtam. Tudom, hogy érzi amit most én érzek, és a lelke visszamosolyog rám.
