Becsuktam az ajtót, és behúztam a nagy vörös függönyömet, (ami gyanítom a hogy még a színházból származik) hogy még a hold fénye se zavarjon meg. Meggyújtottam a füstölőspirálomat és beraktam a hangulatzenét:
The Birthday Massacre - Happy birthday
Charlotte Gainsburg - Elastiqe,
Marilyn Manson - Long hard road out of hell
Deine Lakaien - Love me to the end
Mathew Jonson - Symphony for the apocalypse
Blutengel - Black wedding, Dying alone
Corvus Corax - Venus vina musica
Emilie Autumn - Prologue: Across the sky
A füstölő már lassan egy órája ég, és még óráim vannak hátra, míg teljesen elhamvad. Hagyom hogy a szürke füst beszivárogjon a testnyílásaimba, és lassan átmossa az agyam. Meg akarok szűnni gondolkodni, érzékelni és érezni. Csak átélni akarok, amit már átéltem: ami fájt, ami erőt adott és ami már soha nem lesz a régi. Minden zeneszám hoz egy-egy képet. A szívem most hevesen ver, ami csak fokozza a furcsa izgalmamat, mert általában olyan vagyok, mint akinek soha nem is volt pulzusa. Mintha szédülnék is, de lehet hogy ezt már csak képzelem. Az ilyen apró szobát hamar betölti az izzó növények illata: elfáradtam, nehéz lélegeznem, és már égnek a szemeim, de még várok egy kicsit; nem nyitok ablakot.
Elképzelem, ahogy egy meleg férfikéz megragadja a torkom, és magam sem tudom miért, de nem ellenkezem. Talán a kíváncsiság vezérel, talán próbálom tettenérni a sosemvolt bátorságomat, és leküzdeni a józan eszem, vagy kitolni a határt hogy megtudjam valóság-e ami velem történik. Sötét van, fülledt hőség, és a szívem pont úgy ver, mint most. Nem tudom mi fog velem történni. Megrémültem, erre még nem készültem fel. De buta vagyok! Hát fel lehet erre készülni? Maximum lehet rá gondolni, de mégis ki gondol ilyenekre, és aki megteszi annak az is eszébe jut hogyan élje túl? Már nem én irányítom a testem, csak némán kapálódzok hogy fél másodpercekre, de legalább a talajhoz érjenek a lábujjaim. (...) A nyakam lüktet, a szívem majd kiugrik, és görcsösen küzdök az erő ellen, ami félelmetes nyugalommal szorítja el bennem a néha-néha feltörő életösztönt. Eszembe sem jut miért történik mindez, csak képek villannak fel néha, és arcok, akiktől nem tudtam elbúcsúzni. Minden egyre távolibb és tompább. Csak a lüktetés viszhangzik egyre hangosabban. Zúg a fejem, és úgy hasogat, mintha a koponyám be akarná szippantani a szemgolyóimat. Egyszercsak a kéz már nem tart és én a padlóra roskadok hörögve, levegő után kapkodva. A nyakamat markolászom, mintha az bármit is segítene. Lehajtott fejjel, összegörnyedve lihegek az életet jelentő oxigénért, ami most marja a tüdőmet, és jobban fáj, mint maga a haldoklás. Kimerülten, remegve fekszem a földön, szó szerint alig van erőm élni. Nem gondolkodom - képtelen vagyok rá -, de érzem, hogy még nincs vége. (...)
Ketten érdeklődtek afelől, milyen mocskos gondolatok járnak mostanában a fejemben. Bár egész jól ismernek, mindketten csak potenciális puncinak tartanak. Egyikük olvasni is tud, ő képzeljen valamit a zárójelben kipontozott részek helyére, mert megtartom a titkom. Na jó, ez gonosz volt! Igazából csípem őket, és ennyi, se több, se kevesebb.
