Hosszú még az éjszaka, így gondoltam megosztok veletek egy darabot az életemből. 12 éves koromban kezdtem el komolyan érdeklődni mindenféle természetfeletti dolog iránt. Keresztény nevelést kaptam. Nem szigorúan, inkább csak terelgettek. Alsó tagozatban hittan órákra jártam, vasárnaponként templomba, felsőben pedig katolikus iskolában folytattam tovább. Nagyobb, és okosabb lettem: nem hittem el mindent, amit a számba rágtak a hittan órákon. Igazából untam is őket rendesen, és vonzott az ezoterika titokzatos világa.

   Az érdeklődés tettekbe csapott át, és megszállottan kutattam mindenféle információ forrás után, amiből bármit is megtudhatok a másféle igazságokról. Internetünk akkor még évekig nem  volt, viszont akkoriban minden időmet a tőlem egy utcányira levő kiskönyvtárban töltöttem. Olvasgattam, élveztem, hogy nyugi van, és oda jártam kézműves szakkörre is. Kivettem mindenféle könyvet, aminek bármi köze lehetett a babonákhoz, vagy a boszorkánysághoz, nem válogattam, mert nem volt nagyon miből. Anyámék "visítoztak", mikor egy-egy könyv gerincén a sátán feliratot látták meg, és és a könyvtáros néni is kérdezett már rá, hogy a szüleim tudják-e miket olvasok, mikor kivettem a Salamon kis és nagy kulcsait. (Vissza is vittem: tele volt mindenféle démonok neveivel, pecsétjeivel, meg megidézési szertartásival. Tipikus középkori "csepegtessünk éjfélkor kakasvért" könyv. Ha akartam se vehettem volna hasznát.).

   Nem hiszek a véletlenekben, és ennek ékes bizonyítéka volt a sok furcsa jel, amiket akkoriban láttam. Persze az is lehet, hogy mindig ott voltak, csak csukva volt a szemem előttük. Emlékszem egy lányra, akit akkortájt láttam néhányszor, aztán sajnos soha többé. Először a buszmegállóban találkoztam vele: hosszú fekete haja volt laza kontyba kötve a tarkóján, az arca fehérre volt meszelve - de olyan fehérre, mint a gésáké, a szeme macskásan kihúzva feketével a száját pedig olyan vörös rúzzsal festette ki, mint  vér. Gyönyörű, feltűnő jelenség volt lebegő hosszú szoknyában rengeteg érdekes ezüst gyűrűvel a kezén, és én meg voltam róla győződve, hogy ő egy boszorkány. Hatalmas volt a kísértés, hogy leszálljak a buszról és kövessem, de nem mertem: csak néztem utána, és imádkoztam, hogy az útjába akadjak még egyszer. Mostanában is eszembe jut néha, és titkon reménykedek benne, hogy találkozunk még. Ő volt az első jele annak, hogy hamarosan belecsöppenek egy teljesen idegen és varázslatos világba.

   A második, sorsdöntő ómen egy cédula volt a kedvenc keleti boltom ajtajára ragasztva: "Boszorkány tanfolyam indul" címmel. Mondom mi ez, valami vicc, vagy gyerek program? Néztem egy nagyot, de felírtam a telefonszámot, és mikor egyedül voltam otthon, felhívtam. Kiderült, hogy a dolog komoly, és jól ledöbbentek, mikor rákérdeztem a korhatárra. Bepiszmogtam, hogy én még csak 12 éves vagyok. Jelentkeztem a tanfolyamra, a szüleim pedig teljesen kiakadtak. Kijelentették, hogy már pedig kizárt hogy ők elengedjenek ilyesmire, ki tudja mit csinálnak ott velem, meg hogy ők azért nem fizetnek, hogy hülyeségeket tanítsanak nekem. Életemben annyit még nem sírtam és hisztiztem, mint akkor. Végül mégiscsak elengedtek, de csak egyetlen alkalomra (a tanfolyam 11 hónapos volt, havi 1 alkalom/7000 ft), amit én fizettem a megtakarított pénzemből. Az első alkalom leírhatatlan volt. Én voltam az egyetlen gyerek, de mindenki nagyon kedves volt hozzám, és rengeteg mindent tanultam. Ezután még megszállottabb lettem és az életem minden apró dolgát mágiával akartam elintézni. Soha semmiben nem hittem annyira, mint abban akkor.

  Végül kiharcoltam, hogy hadd menjek a következőre, meg a következőre, és legvégül el is végeztem a tanfolyamot - de ne szaladjunk ennyire előre! Rengeteg következménnyel járt ez az egész, bár egy percét sem bántam meg. A család a haját tépte, pláne nagyanyám, aki elég vallásos, és hajlamos dolgokat túlparázni. Apámat ellenem uszította, hogy engedhet ilyet meg, kitalálta, hogy sátánista vagyok, és egy ideig folyton azt mondta, hogy pszichológusra lenne szükségem. Ez lett a feketebárány korszakom, de nem csak a családban: az akkori legjobb barátnőmet sajnos nem engedték el a tanfolyamra, és egy másik csajjal szövetkezve ellenem fordult. Ne menjünk bele, de a lányok aztán tudják kavarni a szart, pláne, a kis pisisek. Szóval elhíresztelte a (katolikus) suliban az egészet, anya meg ment be magyarázkodni az osztályfőnöknek. Szerencsére, vagy nem, megúsztam mindent, és 2004.november 1-jén a vizsgám után az AKIA egyház tagja lettem. A vizsga és a beavatás Pesten volt egy pinceteremben. Anya varrt nekem egy ruhát is az alkalomra. Hosszú, fekete, nehéz szövet, abszolút boszorkányos: csuklyával, és bő ujjakkal. Mint kiderült, igencsak tűzveszélyes is: kishíjján felgyújtottam magam benne a gyertyák miatt. Később évekig összejártam a coven tagjaival.

  Minden változik. Én is sokat változtam az évek során, ami persze így a normális, és ezt teszem amíg csak létezem. Beléptem egy új korszakba, amikor az ember már nem gyerek, de még nem is felnőtt, és hírtelen jönnek a nagy felelősségek, és az önmegismerés, amik igencsak elterelték a figyelmet a hitemről. Elérdektelenedtem, és kiüresedtem, ami így utólag nézve teljesen helyénvaló. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismertetett az ősi hittel. Úgy érzem áthaladtam a kamasz-korszakon is, és nincs szükségem konkrét vallásokra. Mostmár nagyjából kialakult a kis világképem, ami szintén folyton változik a megszerzett tudással egyenesen arányosan, de a szilárd alapjait még mindig a boszorkányság általános igazságai képezik. A köveljövőben írok még erről, hogy eloszlassam a ködöt azok előtt, akik nem ismerik, akik tévhitekben élnek, vagy akik keresik az utat, mint ahogy én tettem régen.