Már lassan 2 éve, hogy igazán intenzíven benne vagyok a goth stílusban. Persze lehetne mondani, hogy én a lelkemben mindig is hű de goth voltam, meg mittén, de nem. Az embernek átasz kell mennie bizonyos fejlődési szakomegkon, hogy mégis ismerje önmagát, és eldöntse tartozik-e stílushoz, vagy ő egyéni, esetleg szarik rá, és ez a folyamat - az önmegismerés - életeken át tart. Nálam 2 éve kezdődött. Ekkor kezdtem el élvezni az élet sötétebbik oldalát, és újra felfedezni a holtak földi birodalmának szépségeit. Minden úgy kezdődött, hogy kiválasztottam magamnak egy kedvenc sírt, mint ahogy az ember kiválaszt magának egy kedvenc wc fülkét a suliban, vagy a kocsmában, vagy egy kedvenc ülőhelyet a buszon, vagy akármit ahol egy kicsit el tud bújni a világ elől, és megpihenhet a lelke, vagy csak jól érzi magát. Az én sírom nem volt se szép, se kényelmes, és a fülledt nyári estéken bogarak lepték el a rücskös fedelét, ami mozgott, ha ugráltam rajta. Joggal kérdezhetnéd, hogy miért választottam mégis ezt a helyet. A sír előtt volt egy hatalmas ledöntött vas feszület, a rászegezett mohás málló Jézus szoborral együtt. Megigézett.
Sok szép közös emlékünk volt Jézussal.Néha rámásztam, beszélgettünk, bemutattam a barátaimnak, volt hogy vigyázott a borunkra, mikor nem tuduk hova elrakni, felpróbálta a napszemüvegemet, ami amint kisüt a nap már rajtam van, és elterveztem, hogy egyszer kifestem travinak, vagy festek rá művért, és szenvedő könnyeket. Azt hiszem ez már sohanem következik be, mert a saját szememmel láttam tegnap délután, hogy csak egy halom vaspor maradt utána a kereszten. Nem adom fel a reményt, és hiszem, hogy visszahozzák felújítva, ha már csak őt vitték el, a keresztet nem.De talán mégjobban remélem, hogy legalább a keresztet otthagyják, és nem csak azért nem vitték el eddig, mert nagy és nehéz. Addig beszéljenek a képek!.jpg)
