Úgy érzem soha nem lépek túl a hullámvölgyeimen. Az egész életemet végigkísérték - volt mikor jobban, volt hogy kevésbé...de még a hullámok is hullámoztak. Megint a gödörben vagyok. Talán soha nem is voltam kint teljesen. Talán gödörlakó vagyok, aki időnként kipislant a fénybe, hogy megmutassa hogyan csillog a sötétség. Nekem az kell, amitől más viszolyog, ami félelmet és undort kelt. Nekem szent a fájdalom, mindegy ki, csak valaki szenvedjen. Magam sem értem miért, de így jól érzem magam.
A háttérsztori megint az, hogy sok a dolgom. Most épp halogatok. Mindegy mit csinálok, csak egyedül legyek. A gondolkodás magányos pillanat. Ha mással gondolkodok, az terv, vagy feladat, ha egyedül, az megismerés, álmodozás, tervezés, és beleérzés. Még mindig jól érzem magam, nyakig merülve a pillanatban a tudat fájdalmával, hogy a szobámban akkora rumli van, hogy itt már tényleg csak elmélkedni lehet, és hogy rengeteg tenni valóm van még mára.
Lejárt a szám, amit hallgatok, ideje felemelni a fenekem és visszatérni a napirendhez, ami ma a következő:
- rendet rakok és összetakarítok
- körmöt építek valakinek
- meglepem Larát
- elmegyek anyával a hangversenyre
Itt a hangulatzeném. Honnan szedtem? Nemtom, csak bogarásztam, és fel sem tűnt, hogy már egy órája ezt hallgatom...
