Megismerkedünk valakivel. Mutatjuk a legszebb arcunkat, játsszuk a szerepünket, élvezzük, hogy a másik mindig udvarias, és szórakoztató. Élvezzük a bókokat, amiket csak addig kapunk, míg meg nem szereztek minket. Fennt kell tartani az érdeklődést. A nők megalkuvóbbak? Nem, csak legalább annyira más a gondolkodásmenetük, mint a nemiszervük.
Pár hónap együtt töltött idő. Fokozatosan lehull a maszk. Megszokjuk, hogy a másik is csak ember, és nem a szőke herceg(nő), akinek hinni akartuk. Eddig volt minden szép és érdekes, mert kialakult a megszokás.
Még pár hónap együttlét, és a megszokás unalommá alakul. Lehet kétségbeesetten próbálkozni, hogy feldobjuk (megmentsük) a kapcsolatot, lehet megalázni és hülyére venni a másikat, vagy unalmunkban felnagyítani a másik hibáit, így lesz min veszekedni: máris nem olyan unalmas.
Hogy hogyan kéne ennek zajlani? Olyan emberrel kéne összeborulnunk, akit már jól megismertünk, és márcsak mint pár kéne vele összeszoknunk? Nem csak pont hogy ezután kellene hogy jöjjenek az izgalmak, a közös programok, a flört? Nem a szerelemre kell alapozni, mert az elmúlik. Ha hosszútávon gondolkozunk, akkor olyan emberrel kell összejönni, akinek a hibáit el tudjuk viselni, aki akár a barátunk is lehetne, ha nem vonzódnánk hozzá. Szerelem? Inkább csak annak hisszük. Ha jól belegondolok, én eddig csak egyetlen egyszer voltam szerelmes igazán, mikor az illetőbe voltam szerelmes. Minden más esetben vagy magamba voltam szerelmes (elvártam, hogy szeressenek, és azt szerettem, hogy szeretnek), vagy az érzésbe (én generáltam az érzést, ezért nem is volt valódi). Olyan kiábrándító...
