Régóta játszadozom már a gondolattal, hogy kellemes időtöltés lenne embereket irányítani, tesileg-lelkileg jól megkínozni, és nézni, hogyan reagálnak erre; játszadozni velük, mint macska az egérrel, mielőtt megeszi, hogy édesebb legyen a húsa. Gondolkoztam már, hogy nálam mi ennek az oka, de a dolog gyökerét még nem találtam meg. Mindig is vonzódtam a szélsőségekhez - bár inkább csak mint külső szemlélő. Szeretem a meggyötört,megcsonkított szépséget, az ember lénye legsötétebb magjának (a puszta állati ösztönnek) a megnyilvánulásait, tiszta dolgok bemocskolását, megrontását, a kényszerbetegeket, a pszichopatákat, az életveszélyesre fogyott anorexiásokat. Nem gondolom őket követendőnek, mégis jó, hogy vannak, mert ettől színes a világ, és a negatív tapasztalatok segítenek minket hozzá az igazi lelki fejlődéshez (mert ezek elég erősek ahhoz, hogy felfogjuk belőlük az üzenetet). Engem a perverziók mögötti személyiség érdekel. Szeretem vizsgálni, értelmezgetni az emberek reakcióit bizonyos dolgokra. Talán ez az első ok.
A második talán mélyen a tudatalattimban rejtőzik, mert állítólag az elfojtott dolgok törnek elő különböző perverziókban. A logika szerint nekem egy elnyomott, semmibe vett, kiszolgáltatott embernek kéne lennem, aki mindezt dominaként akarja kompenzálni. Az az érdekes, hogy minden vagyok, csak nem elnyomott. Szeretem a figyelmet, és mindig ki is vívom magamnak. Így vagy úgy: különböző eszközökkel, de mindig elérem, hogy én legyek a középpontban. Talán a családi hátterem nem elég összeszedett (bár annak látszik), és talán így akarom megteremteni a magam precíz rendjét és fegyelmét.
Nos, ezt kiveséztük. Jelentkezők akadnak szép számmal, és meglehet, hogy most tényleg belevágok a "praktizálásba". Ha az ember nem fojtana el magában semmit, a lelki-szemét ki tudna ürülni, nem törne felszínre különböző lelki gennyes gócokként, és így a világ is egy jobb hely lenne.
