Épp Laránál voltam, és őrült jól mulattunk, mikor sms-t kaptam Oroszlántól, hogy találkozzunk ma este. Jó kedvem volt, és tudni akartam érzek-e még iránta valamit. Kaptam az alkalmon, hátha gonoszkodhatok vele egy kicsit amiért olyan jól viszonyult hozzám. Tudni kell rólunk, hogy elég viharos volt az a pár hónap amit együtt töltöttünk. Mindketten teljesen mások vagyunk, és másra vágyunk. Neki csak a buli létezik, a haverok, meg a farka. Nem bírja a csendet, nem bír egy percet sem egyedül lenni, ha valahol nincs pörgés egyből tovább áll. Rengeteg haverja van, de a kapcsolatai felszínesek és menekül maga elől, mert a belső üresség nem tölti be a csendet. Persze azért belül ő is jó ember: korrekt, őszinte, barátságos és jószívű, de egyes dolgok hiányát nem pótolja a nagy farok és a reklámmosoly. Én így ismerem őt. Lehet hogy jobb ember, de ezt sose próbálta bizonyítani. Voltak pillanataink, mikor azt hittem közel kerültem hozzá, és láttam csillogni a szikrát a lelke legmélyén, ami reggelre hamar eltompult az első halvány napsugaraktól. Úgy látszik a természet csak kategóriákban tud tökéleteset alkotni, egységeset nem. Most egy pillanatra majdnem elszomorodtam, hogy a tökéletesség nem is létezik, aztán eszembe jutott, hogy de hiszen több tökéletes embert is ismerek! Őket nem övezi az a misztikum, ami Oroszlánt olyan izgalmassá tette. Rájuk nem kell vadászni: kiszámíthatóak, elérhetőek, mégsem válnak unalmassá sohasem. Az ő lelkük lángol minden szerepben és minden szituációban, és felmelegíti a körülöttük lévőket.
Késtem. Ezúttal szándékosan. Nem azért mentem hogy kielégítsem az igényeit, hanem hogy megtudjam hányadán állunk. Magamban elterveztem, hogy kacér leszek és kedves, de mikor megláttam, egyszerűen már nem volt kedvem hozzá. Sétáltunk, és padot kerestünk, mert egész nap kajával kínálgattak, és igen csak rosszul voltam. Beszélgettünk, csípkelődtünk és hamar ellaposodott a beszélgetés a kölcsönös tisztelet hiánya miatt. Elkövettem a legnagyobb "hibát", amit nő elkövethet egy pasival szemben: igazat mondtam (=beletapostam a férfiasságába). Zavarba hoztam a kérdéseimmel, mert rámutattam, hogy a fal felé menekül és az "ez van" és a "majd lesz valami" kijelentéseivel a saját fészkébe tojik. Mondhatnám hogy én csak jót akartam, de nem; én csak kíváncsi voltam miért jó ez neki. Csak próbáltam megérteni. Nyilván azt várta hogy majd fényezem az egóját, hogy pompás karrier elé néz a napról napra való életvitel mellett, és sose lesz magányos, sőt, még én is mindig itt leszek neki hogy a zsebéből előrántson ha éppen nincs kedve kiverni, vagy már unja a többi csajt.
Néztem, néztem a tökéletes arcát, és már nem volt hibátlan, már nem volt elérhetetlen és úgy éreztem, hogy ha most megfogom a kezét, akkor gátlástalanul magával ránt a mélybe. Végül kimondtam, amin már mindketten kínos percek óta rágódtunk: "Ez így szar. Mennyi az idő?". Azt vártam, hogy majd elbűvölöm és megszeret, ő pedig azt várta, hogy szórakoztatom majd, és később megdughat ha úgy tartja kedve. (!Vegyen plazmatévét!) Megsértettem a piszkálódásaimmal és meg is mondta, hogy ha ennyire nem férünk össze, akkor lehet többet nem kéne találkoznunk. Kikekerekedtek a szemei, mikor azt mondtam hogy jó ötlet. Valószínüleg soha többé nem látom. Hogy hiányzik-e majd? Lehet. Zavarni fog, ha mással látom? Talán. De rengeteg ember, emlék és dolog szövi át az életem, amivel érdemes foglalkozni,ami egy életre szól, és feleslegessé teszi Oroszlánt, a látszat embert. (Az sem mellékes, hogy igencsak megkedveltem valakit, aki érdemes a figyelmemre.) Köszönöm neki, hogy ennyi értékes tapasztalattal gazdagította az életemet. Ég veled, de most végleg!
